5. (le)fejezet

  Alig két év kitartó kerekezés után megérkezett Jekatyerinburg fényes metropoliszába. A főutat elállták a Grínpísz tüntetői, akik a „Ne vágd ki a fákat, égesd el a könyveket!” feliratú pólóikban, a mínusz 200 fokban a könyvtárat ostromolták. Ellenük felsorakozott az összes könyvtáros, tanár és író, mindannyian kultúrális eszközökkel a kezükben. A védekező seregek épp vesztésre állak, mivel bármennyire is fertőző a kultúra, a kézigránáttól azért nem véd meg. Dzsémsz épp ebben a pillanatban érkezett meg, és mivel nem tetszett neki ez a csürhe, ő is beszállt a harcba, harmadik félként. Először a tüntetőket verte szét egy jókora buldózerrel, aztán überelte a könyveket egy fagyistölcsérnek álcázott egyetemista tankönyvvel, és aztán szép sorra péppé verte a könyvtárosokat, írókat és a kultúra más képviselőit. Kemény dolog ez az inkvizíció.

 Namármost ideje volna kideríteni, ki csomózta össze a történet szálait, mint vagánycsávó éjjel a kislányét. Ebből a megfontolásból Dzsémsz felkereste a város egyetlen nyilvános WC-jét, és kiröttyentette a Mátrát. Aztán a „munkára” koncentrált. Felkereste az ukrán titkosügynökség helyi képviseletét, ahol épp a legfőbb vezetők tanácskoztak. Ott volt Énvagyokabűnös generális is, akivel már megismerkedhettünk a „kalandos utazás” során.

 A gyűlés végeztével a generális beszélni kívánt Dzsémsszel. Mégpedig igen váratlan dolgokat közölt vele.

-Ki van rúgva! – kezdte mondandóját.

- Jó napot kívánok, generális úr. Én, kérem, nem vagyok kirúgva, hanem esetleg berúgva.

- Takarodjon, Petrovics közlegény! Mi katonák vagyunk, maga meg egy részeg disznó. Ez van.

- Generális úr, felőlem berúghatni berúghat, de hogy engem ki nem rúg, az biztos.

- Na jól van, Petrovics. Megmondom magának, hogy épp úgy be vagyok rúgva, mint maga. De én csak be. Maga ki is.

- Hát jó, generális úr. Akkor további szép délutánt – búcsúzott el Dzsémsz, felrúgta exfőnökét, és angolosan távozott az ablakon át.

***

 Szóval Dzsémsz sikeresen esett úgy 200 emeletnyit, majd felpattant kempingbiciklijére, és elindult szállást keresni. Az ilyen mocskos metropoliszokban, mint Jekatyerinburg, az a jó, hogy sok a szálloda. Így Bond hamar rábukkant egy öt pentagrammos hotelra a külvárosban. Szép kis hely volt, egy emeletes, három húszágyas szobával, egy portának nevezett roskatag budival, meg egy elnevezés nélküli roskatag budival. Itt szállásolták el Dzsémszt, egy szobában kilencven iraki menekülttel. Na jó, annyian azért nem voltak, hanem csak 89-en. Meg volt még egy afgán is.

 Szóval most, hogy Bond már valahol rémálomra hajthatta fejét, elindult mindenek előtt társat keresni. Nem volt nehéz: csak végigsétált az utcán, és ötven rosszarcú máris követte. Talán a zsebéből kilógó pénztárca miatt. Részletkérdés. A lényeg az, hogy követték. Költői hasonlattal, mint Jézus és tanítványai. Csak az emberek itt más okból követték Bondot.

 Következő feladat: kibogozni a szálakat. Mindenekelőtt kell egy kötőtű. Ezzel majd gyorsabban megy. Dzsémsz először átfésülte a környéket, ami igencsak lassan ment, mert csak egy kis hajkefe volt nála. Követői eközben összefutottak barátaikkal, a rohamrendőrökkel, így lassacskán Dzsémsz csapata máshol gyülekezett. A sitten.

 Semmi érdekeset nem talált a „híres” „titkosügynök”, így a belvároson át a helyi Rózsadomb felé vette az irányt. Nem, nem csak társkeresés céljából. Hanem azért, mert úgy vélte, hogy a szálak oda vezetnek. Igaza is volt. Csak aztán jött az a probléma, hogy mi lett volna, ha nem a villanyvezetékeket követte volna, hanem mondjuk a vízvezetéket. Nos, hamar elvetette az utóbbit, mivel a földalattijegy drága.

 Hamár itt volt, úgy döntött, jól döntött, hogy a vezetékeket követte, és így itt látott neki a nyomozáshoz.

***

 A nyomok Énvagyokabűnös generális villájához vezettek. Már az emberi nyomok. A kutyanyomokat nem tartotta fontosnak Dzsémsz. Fogott egy taxit, felkapta a vállára, és elvitte a villához. Alig ötmillióból meg is volt. Épp bált rendezett a generális, így Bondnak belépőhöz kellett jutnia. Nem volt nehéz, leütötte az összes járókelőt, hogy ne legyenek szemtanúk, majd leütötte az ajtónállót is. A hullákat bevonszolta az egyik kocsi alá. Bár a végére az autó kerekei jó tíz méterrel az út fölött voltak, a tetemeket alig lehetett észrevenni.

 Petrovics besétált a stílusosan szarul elrendezett kertbe. Mielőtt beért volna a tömegbe, eltette szöges karpereceit, bőrkabátját kifordította, a vasbetétes bakancsot pedig kicserélte az egyik őr cipőjével. Így már egész emberien nézett ki, ha nem vesszük azt, hogy hátán ott lógott egy rakétavető, szegecses övéből pedig pisztolyok és Uzik meredeztek. Semmi sem tökéletes.

 Bond átvágott a tömegen, stílszerűen motorosfűrésszel, majd belépett a villába. Vagy gereblye volt? Mindenesetre eléggé fájt a „titkosügynöknek”. Észrevétlenül belopózott a teraszra, és mivel minden ajtó zárva volt, szép halkan elkezdte újságnak álcázott jégcsákányával elbontani a falat. Alig egy óra alatt meg is volt, és a változást senki sem vehette észre, mivel Bond a rést letakarta zsírpapírral.

 A ház egész szép volt, csak hát kicsit ronda. Minden oszlopnál őr állt, de mivel Bond az arca elé tett egy kukafedőt, senki sem vette észre, annak ellenére, hogy a csillár millióegy gyertyája fényesen égett. Minden feltűnést mellőzve elővette az anyósnyelvnek álcázott hangtompítós MP40 gépfegyverét, és csendesen megölt mindenkit.

 A mészárlás után az emeletre indult. A puha betonlépcsőn nesztelenül surrant be a legénységi hálószobába, ahol öt őr aludt. Ekkor Petrovics előkapta körömreszelőnek álcázott fonalfűrészét, és egyesével levágta az őrök fejeit. Legalább lesz mivel a gyerekeknek focizni.

 A kivégzés befejeztével ideje volt bizonyítékokat gyűjteni Énvagyokabűnös ellen. A dolgozószobájában Bond megtalált mindent, amire szüksége volt: egy anyósnyelvet, ami lehetett akár zongorahúr is, egy cumit, ami funkcionálhatott gépfegyverként is, a generális papírjait, ami funkcionálhatott toalettpapírként is szagából ítélve, és egy véres bugyit, ami akár az áldozaté is lehetett. Ezek után Énvagyokabűnös bűnössége biztos volt. Hisz mi másért tartana anyósnyelvet a lakásán, mint gyilkossági eszközként?

 Ezek után a bizonyítékok után Petrovicsnak már csak el kellett pusztítania a generálist. Visszament a bálba, és a kukafedőt jó álcaként bevetve átslisszolt a tömegen, kezében egy konyhakéssel. „Konyhakéssel jobban csúszik” szól a sörreklám is. Bond a kert sötétebb részei felé indult. A sötétben és a trágyában botorkálva fényességet vett észre. Közelebb lopódzott, és meglátta mi az: Énvagyokabűnös egy fényes pentagramm körül ült három csuklyás alakkal, és valami román nyelvű szöveget kántált. Sok pénze lehet ezeknek a katonáknak, ha ennyi foszforeszkáló festékre telik.

 Vissza a lényegre: Petrovics csendesen előkapta a cérnaszálnak álcázott malomkövét, és „Én vagyok Toldi!” kiáltással rádobta a generálisra, aki ott helyben szétvérzett, beleivel az ölében. De már késő volt. A fák közül nedves bőrű, gusztustalan zombik jöttek elő.

-Anyátok! – ordította Dzsémsz, és rakétavetőnek álcázott fütykösével anatómiai kísérleteknek vetett alá minden élőholtat (értsd: felszabdalta őket, aztán testrészeiket leöntötte benzinnel, és megmérte a forráspontjukat). Élőhalott-veszély elhárítása completed. A csuklyások közben jól meghalták magukat, így velük sem volt több gond.

 A bűnös kézre került, meghalt. A szálak, mint kislány copfjai hajmosás után, megint egyenesek voltak. Énvagyokabűnös már nem mondhatta ki a bíróságon, hogy „Én vagyok a bűnös!”. És nem is szabadulhatott ki a börtönből. Mégpedig azért nem, mert akkor még jó tíz oldal lenne, amíg újra meghal. Tíz oldal… akkor már inkább felsorolom, milyen díjakat kapott „hősies feladatának” végrehajtásáért Dzsémsz. Mert kapott egy párat, az biztos. Például elvették a priuszát, amit még tíz éves korában kapott egy busz felrobbantásáért. Ami mellesleg véletlen volt, mert ő csak egy taxit akart felrobbantani, de hát a taxiig is el kellett menni valahogy… Aztán kapott még Legjobb Munkás, a Szocializmus Hőse, stb. díjakat, melyeket aztán két évvel később el is vettek tőle, mert felrobbantotta azt a bizonyos taxit is. Ez van. mindenesetre boldogan élt, amíg meg nem halt. Na jó, csak vicc volt. Nem is élt boldogan. Leszámítva az éjszakáit, melyeket mindig máshol töltötte. Más házban, más ágyban. Hiába, ez Dzsémsz. Dzsémsz Petrovics Bond. Ukrajna, 2003. 09. nemtomhanyadika. De ez csak egy dátumnak álcázott befejezés. Magyarán:

VÉGE