12. fejezet

Eső és fű

 Az arcomra csorgó víz keltett fel hosszú, kényszerű álmomból. Ilyen tiszta vizet még soha nem éreztem testemen. Ajkaimról becsordult a ideg, jóleső nedű száraz számba. Arcomat friss levegő szárította, nem olyan, mint a föld mélyének áporodott szagú dögszaga. Felnyitottam szemhéjaimat, s halvány mosoly ült ki arcomra. Kint vagyok, a halandó világban. Semmi kétségem sincs efelől. Teljesen olyan volt, mint ahogy apáink azt lerajzolták és versbe szedték azt a Keeperek Nagykönyvében. Esett az eső, elmosta a vért körülöttünk. A csatát megnyertük, bár nem tudom, hogyan lehetséges ez. Felültem, és körülnéztem. Egy zöld réten ültünk, térdig érő fűben. A távolban füves domboldalak, mögöttük hófödte hegycsúcsok tűnnek fel a ködből. Mögöttem egy romos katedrális hamvai. Meg kell tudnom, ki élte túl a csatát. Nem sokkal távolabb tűz lobogott. Mágikus volt, mert az eső sem oltotta el. Körötte öt-hat alak. Felkeltem a nedves földről, és feléjük indultam. Ismerős arcok: Eromoth, két Misstress, egy Goblin és egy Harci Mágus. Ennyien élték túl a harcot, Mint később kiderült, nem egészen. Amint megláttak engem, elém siettek. Eromoth csak ennyit mondott:

-Sikerült.

-Igen. Látom hogy sikerült. De milyen árakat fizettünk ezért?

-Nagy árakat, felbecsülhetetleneket. A harcban sokan elestek, s talán mis is ott hagytuk volna a fogainkat, ha nem menekülünk el időben. Nem volt túl dicső harc, de most nem is ez a fontos. Kihoztunk téged is a mélységből. Lényeink közül is csak azok élték túl, akik időben kereket oldottak. Kijutni pedig csak néhányan tudtak. Azok, akik időben észrevettek minket. De kint vagyunk, élünk, egészségesek vagyunk. És most ez a legfontosabb.

-Nem. Nem ez a legfontosabb. Ne mondj ilyen hősi szövegeket nekem, mert úgyis tudom hogy most nem igaz. Én nekem már elegem van ebből az egész generációból. Két árulást megérni, és mindkét alkalommal olcsó trükknek dőlök be… sok ez nekem. Túl sok is talán. Ennyi már elég volt. Most a legfontosabb a bosszú. Ha életem árán is, de elpusztítom a királyt, és vérében fullasztom meg három fiát.

-Miért ebben a sorrendben tennéd? Nagyobb hasznot jelentenének a hercegek, ha elvégeznénk rajtuk a Végzet Rituáléját, így hatalmas erőre tennénk szert. Így könnyen eltehetnénk ellenségeinket láb alól.

-Rendben. Hát legyen úgy. Első dolgunk, hogy elraboljuk a király csemetéit. Úgy, hogy arról ne szerezzen tudomást a király. Egy hőscsapatot képtelenek lennénk legyőzni, amíg ilyen gyengék vagyunk. És a mi halálunk végzetes lenne a Keeperek nemzete számára. De nem hibázunk. Nem engedhetjük meg magunknak. Egyenlőre erősödnünk kell, így kiélvezhetjük e világ szépségeit. Habár ez a szépség nem vetekedhet a mi Dungeonjainkkal, és vizeink is szebbek voltak, mint ez itt. Szép világ, de nem a miénk, még egyelőre. Nem sokáig tart még ez az áldatlan állapot.

 Mindenesetre azért élveztük az új környezet szépségeit. Caranloth is túlélte a harcot persze, de ő épp vadászni volt, amikor én Eromothtal beszéltem. Kék ég, zöld fű, gyönyörű naplemente, a csillagos ég… minden olyan új számunkra. S egyszer talán ez mind a miénk lesz. Bizonyára.

 Építettünk még egy kis kunyhót is magunknak, az erdő peremén. Az alsó felét a katedrális szikláiból, a tetejét és az ajtót az erdő fáiból készítettük. Az esőtől megvéd, aludni is lehet benne: mi más is kellhet még? Az erdő ellátott minket hússal, vadakban nem volt hiány.

 Eromoth-tal jó barátok voltunk. Ő általában szobrászi tehetségét fitogtatta, kezei közül több remekmű került ki. Caranloth napjai nagy részét a két Misstressel töltötte a folyónál. A víz közel volt, ott fürödtek mindig a bájos leányok. Sokat néztem Caranlothot, s már-már vágyakoztam, hogy én is ott lehessek mellette a vízben, és átkaroljam, és… de nem szerethettem. Senkit sem szerethettem soha. Erre tanított apám és tanítómesterem is. A szerelem az ésszerűséget keresztezi, és ez már rég nem látott Dungeonom vesztét jelentené. De mi van, ha már elesett a Dungeonom? Ha Nemesis, vagy egy másik Keeper hordái elfoglalták? Lehet, hogy már csak mi élünk a kolóniánkból? Valószínű.

 A múltnak vége, a Dungeonok ideje elmúlt. Most a halandó világban kell bizonyítanunk rátermettségünket. Mindenek előtt egy hadsereget kell toboroznunk. És most se portál, se semleges kolóniák. Meg ajándék lények sincsenek. Nehéz lesz. De talán megéri. Uralhatjuk majdan a világot, a halandót és az alvilágot is. De mindenhez hatalmas, erős sereg kell. Egy emberrabláshoz nem gyilkológépek, hanem inkább csendes, észrevehetetlen orvgyilkosok kellenek. A szerencse pedig ismét mellénk állt.

13. fejezet

Dummerek

 Egyik vadászatunkon a sors kezünkre játszotta a megoldást. Épp az erdő legsűrűbb részét jártuk, mikor a fák hirtelen, átmenet nélkül ritkulni kezdtek. Pedig az erdőnek még nem lehetett „vége”, így ez csak egy kis tisztás lehetet. Nos a méretben tévedtünk csupán. Amint kiléptünk a bozótból, eléggé elcsodálkoztunk az elénk táruló látványtól. Egy város. Hatalmas város. Körös-körül ősidei fák, vastagok, mint egy óriás-kolónia összeölelkezve. S a fákon fenn fakunyhók. A törzs körül fapárkány, amit függőhidak kötnek össze a tisztás közepén álló, legvastagabb fával. A falu több emeletes, a házak egymásra épültek. Az esti sötétben is jól láthattuk az esti sürgés-forgást a hidakon, mivel minden ki volt világítva fáklyákkal. Beljebb mentünk a tisztásra. Ilyenről nem írtak ősapáink sem. Mikor épp az erdő és a központi fa között félúton lehettünk, amikor egy mély, kemény hang dörrent ránk.

-Állj, ne mozduljatok!

A város lakói odafentről ugyanis időközben észrevettek minket, s úgy lemásztak a faluból, hogy mi nem vettük észre őket! Csodálatos lények ezek. Bőrük szürke, legtöbbjük tetovált. Szemeik vörösek, néhol látni egy zöld szemű egyedet is. Öltözékük könnyed, nem hasonlítható a mi vastag, nehéz ruháinkhoz. Megálltunk, és gyorsan felmértük a helyzetet. Körbevettek minket.

-Kik vagytok? – kérdezte az a lény, aki imént megállított bennünket.

-Én Arani vagyok, ők pedig Eromoth és Caranloth. Keeperek vagyunk, a Déli és Északi tartományok alól.

-Keeperek. Az nem lehetséges! A Keepereket Erellion lezárta a föld mélyére!

-Nem, tévedés. Erellion csak megpróbált bezárni minket. De itt vagyunk. Talán elég bizonyíték lenn erre Keeperi kardom? – azzal előhúztam a fekete pengéjű, hosszú szablyát. A lények elámultak. Az iménti „tárgyalópartnerünk” közelebb lépett, és végigsimította ujjait az éles pengén. Nyomban friss vér serkent ujjaiból.

-Ez itt egy Keeper kardja. Ti pedig tényleg Keeperek vagytok, el kell hinnünk. Nos, khm, mi Dummerek vagyunk, a Sötét Elfek halandó leszármazottjai. Én Glaron vagyok, és ha bármiben segíthetek, szóljatok.

-Rendben van, Glaron. Akkor csatlakozzatok hozzánk a király elleni hadban.

 Na ettől a kéréstől aztán eléggé megszeppent a sok körénk gyűlt Dummer.

-Nagy kérés… de a szavamat adtam, hogy segítek. Meg kell tárgyalnom a dolgot a legfőbb vezetőkkel. A királyt már mi is rég megtámadtuk volna, de a mágusok ellen nincs esélyünk. De ti talán tudtok varázsolni…

-Igen, tudunk – azzal egy varázslattal egy kupac aranyat varázsoltam oda a lába elé.

-Ó, igen. Mindent meg fogunk tenni az érdeketekben. A társaim majd adnak nektek enni, és megmutatják a szobájukat.

-Köszönjük nagylelkűségedet, Glaron. Remélem sikerül megegyezésre jutnunk.

-Bízom benne. De most kérlek hagyjatok elmennem a vezetőkért.

-Természetesen – zártam le a beszélgetést. Egy Dummer elvezetett minket az egyik fához, ahol egy kötélhágcsón lehetett feljutni a faluba. Felmásztunk, s mindjárt a második házba betessékelt minket.

-Itt fognak lakni, amíg a vezetők döntést hoznak. Élelmet a szekrényben találtok.

-Köszönjük segítségedet – hajoltam meg, és szertartásosan egy zacskó aranyat adtam vezetőnknek. Ő mohón nyúlt érte, és igyekezve elsietett a másik ház felé.

 Kényelmes házikó volt: négy ágy volt benne, puha selyemmel borítva. Volt még egy asztal, két tál és egy szekrény. A szekrényben sajt és nyúlhús volt, ebből bőségesen megvacsorázhattunk. Rég ettünk ilyesmit: a vadakat nyersen fogyasztottuk el, sajtról pedig nem is álmodtunk. Reméltük, a bölcsek kedvező döntést hoznak számunkra. Valószínű, mert bár ügyesen eltakarták és álcázták, de bizony igencsak szegények voltak ezek a Dummerek. Pénz, az meg ugye, van nekünk épp elég, jut még nekik is. Ez biztosította sikerünket. Ha nincs harc, nincs arany. De ha harcolnak…

 Még mindig nem értem, hogy képesek ezek a lények eltűnni és láthatatlanul mozogni. A Sötét Elfek is képesek láthatatlanná válni, de úgy mozogni, azt már nem tudnak. Ez a faj fejlettebb volt náluk, kétségtelen. Nekünk pedig épp ilyen lényekre van szükségünk: láthatatlanok, gyorsak, ügyesek, és némi pénzért ölni is tudnak. Ha ez a nép mellénk állna, az maga lenne a főnyeremény, a győzelem pedig biztosítva volna számunka. A Dummerek pedig helyesen döntöttek.

 Másnap Glaron belépett a szobába és közölte velünk a hírt: a bölcsek mellénk adják minden harcosukat – némi pénz fejében persze. Nincs gond, teremtek nekik egy zsák gyémántot, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Azaz a nagy harcig. Itt nincs mit szépíteni: pénzért megvettünk egy seregnyi életet. Ha meghalnak, a bölcseket nem érdekli: a pénz már az övék. Ha meg túlélik, az viszont előnytelen a bölcsek számára, mivel így nekik kevesebb arany jut. Azaz a bölcsek számítottak a sok halálos áldozatra.

 Másnap akár el is kezdhetjük a hadműveletet. A terv a következő: a föld alatt megközelítjük a várat, és bejuttatjuk a Dummereket. Ők kiirtják az őrséget, mi pedig elraboljuk a hercegeket. Az őrök hulláit eltüntetik a Dummerek, és mi olyan illúziót varázsolunk hős harcosainkra, amilyenek az őrök. Így miénk a vár. Mi, Keeperek elvégezzük a Rituálét, és hatalmasra nőtt Manatárunkkal elpusztítjuk a irályt és lovagjait. Biztos siker, a Dummerek megbízhatónak tűnnek. Azok is voltak a harc alatt, s a csata után ők képezték fő haderőnket. A hősök napja leáldozott.

14. fejezet

Lopakodó halál

 Akit ma legyőzhetsz, az ne élje meg a holnapot – tartja a híres Keeper mondás. A mi hadjáratunkra is igaz volt ez. A Dummerek hamar megértették a tervet, így most, a második nap estéjén már a vár pincéjének falánál voltunk. A hadműveletet éjjel kezdtük meg, addig a falat sem bontottuk ki. Fő a biztonság. Aztán amikor eljött az idő, betörtünk a pincébe, és a rést egy illúzióval eltüntettük. Így bennünket az alagútban nem vehettek észre. A Dummerek eltűntek, s csak halk neszekből következtethettem arra, hogy bent vannak a várban. Ott ültünk a fal mellett, és magunkba mélyedve gondolkodtunk.

 Gyönyörű lány Caranloth, nem is tagadhatom. És tetszett nekem. Tudom, hogy nem lenne szabad, de szeretem őt. Bár ezekben a percekben nem érzelgésnek volt itt az ideje, ezek a gondolatok épp most futottak át elmémen. Alig egy órát vártunk, amikor a Dummerek hirtelen megint ott teremtek mellettünk.

-Jelentem, senki sem élte túl a harcot az őrök közül. Az tetemeket eltüntettük, a mieink már beálltak a helyükre. Már csak az illúziót várjuk, uram.

-Köszönöm a jelentésedet Glaron. Most mi elmegyünk. Ti vigyázzatok, nehogy valaki észrevegye az illúzió-falat.

 Az illúziók már elő voltak készítve, egy pillanat alatt a Dummerekből őrök lettek. Besétáltunk a várba. A kémek részletesen ismertették, melyik szobában laknak a királyfiak. Most mindhárman oda igyekeztünk.

 Az ajtó nyitva volt, halvány fény szűrődött ki. Erre nem számítottunk. Nem alszanak. Az egyik királyfi ott ül az ágy szélén, és egy vastag könyvet olvas. Amikor befordultunk a sarkon, felnézett.

-Apám, te vagy az? – kérdezte.

 Kihúztam a kardot a tokjából.

-Ki vagy te, ott, a sötétben? Mondd meg a neved!

 Kiléptünk a fénybe. A gyermek arca elsápadt, és ordítani kezdett. Testvére felébredt a lármára. Hallottuk, amint mögöttünk faajtók csapódnak ki. Hisz a lovagokat nem ölettük meg… de nem számítottunk arra, hogy ez a kis gyermek ilyen későn ébren legyen. Caranloth, aki hátul maradt, észrevette a mellvértben és éjjeli nadrágban rohannak felénk. A hercegek kardot rántottak. Képzett vívókkal álltunk szemben. A Dummer őrök a nagy lábdobogásra és a harci kiáltásokra benyomultak a folyosóra, és felvették a harcot a Lovagokkal. A megszeppent hősök nehezen fogták fel a helyzetet… saját Őreik megtámadják őket? De lassan csak észbe kaptak, és minden tudásukat latba vetve a harc forgatagába vetették magukat. Jó néhányuk elesett és szétvérzett a harcolók lábai alatt. Fölényben voltak. De mikor harcba szállt Eromoth és Caranloth is, az esélyek kissé kiegyenlítődtek.  Én a két királyfival viaskodtam. A harmadikat még az ágyában szúrtam le. Egyiküknek mélyen belevágtam a hasába, de még úgy is harcolt a pokolfajzat. A következő csapásommal elhárítottam másikuk csapását, és még lendületből megfordulva átvágtam az imént hasbaszúrt ifjú mellkasát. Ám eközben a másik gyermek eltalált engem, s kardjának pengéje felhasította az oldalamat. Egy újabb hatalmas csapást mértem rá, így gerincig félbe vágtam a fejét. Lassan eleresztette kardját, és a földre hanyatlott.

 Nem túl felemelő érzés ilyen fiatal és életerős embereket legyilkolni… de a „szemet szemért, fogat fogért” alapelv itt is érvényes volt. Apjuk bűne miatt bűnhődtek. Ha most nem halnak meg, a király példáját követve ők is ellenünk fordultak volna. De már nem lesz rá lehetőségük.

 Otthagytam a vérző holttesteket a szőnyegen, és a Lovagok ellen fordultam. Úgy tűnt, mindannyian ott vannak. Így… így a királyt nem őrzik! Felkaptam a két ifjú holttestét, és vállaimra vetettem őket. Megkerültem a harcolókat. Aki rám támadt, annak csapását a testekkel védtem ki. A cselédjáraton lejutottam a trónteremhez.

 Páncélos csizmámmal berúgom a kétszárnyú, nehéz vasajtót, és becsörtetek a terembe. A hosszú asztalok mellett ott ülnek a földesurak és a lovagrendek vezetői. És persze az asztalfőn ott trónol a király.

-Antonius, te aljas senkiházi! Hogy juthattál el idáig?!

 Azzal odavágtam két gyermeke hulláit elé.

-Fiaim! – kiáltott, s letérdelt melléjük. – Ezt te tetted, de alávaló, mocskos Keeper! – azzal előrántotta kardját. A többi nemes követte példáját, így húsz jólképzett vívóval találtam magam egyszerre szemben.

 A vég elkerülhetetlen. Itt most vagy meghalok, vagy valami csoda megsegít. Az élet egyszer véget ér, egy dicsőséges Keeper számára is. Nekem ez lesz a halálom? Nem, nem. Még nem halhatok meg. Előbb ezt a mocskos diktátort intézem el. Ez lesz a végső tettem. Az esély oly csekély, hogy túléljem ezt a harcot. Már talán értelme sem lenne tovább élnem. De ekkor átvillant agyamon a Dungeonom képe, Caranloth, és Eromoth, akik testem fölött sírnak, lényeim, kik hősök által haltak meg. Van még értelme tovább halogatni a halált. Még van mit tennem ebben az életben. De esélyem, az már nincs.

 Előrántottam a kardomat, és a nemesekkel nem törődve a király elé álltam, és mielőtt megmozdulhatott volna kardom pengéjét belemártottam testébe. Kardom hegyén felemeltem az élettelen testet. Egész vértezetemről csöpögött a hősök vére. És a király vére. A zsarnok sorsa beteljesedett. Lassan az egykoron büszke férfi már nem volt más, mint egy véres hústömeg, tetején egy aranykoszorúval. A nemesek nehezen fogták fel amit láttak, és hogy már nincs, ki parancsoljon nekik. Az előbbit lassacskán csak-csak megértették, de azt, hogy nincs értelme harcolniuk, azt már nem. Gyorsan átugráltak az asztalok fölött, és felém rohantak. A harc végképp egyenlőtlen volt. Egy a húsz ellen: kicsit sok lenne ez még egy Keepernek is. De talán egyvalakinek nem… aki halhatatlan…

 Megidéztem a Reapert, a harcosok seregének közepébe. A felcsapó lángok máris meggyújtották egynémely nemest, de a többiek is megrémültek ám. Ilyet még nem láttak. De nem fognak tudni róla, mesélni. Horny elemében volt, kaszájával hamar igen sokukat a jobb létre szenderítette. Ádáz harc folyt itt is, az emeleten is. Ezen a csatán múlt minden: eddigi munkásságunk gyümölcse, életünk értelme.

 Átrohantam a termen, és felszaladtam segíteni Keepertársaimnak. De már nem volt mit. A sötétben is jól látszottak a hullahegyek a szőnyegen. Dummerek és hősök egyaránt feküdtek ott. Már csak egy pár küzdött, de amikor odaértem, a lovag épp leszúrta a Dummert. Aztán ő maga is a földre roskadt sebeiből vérezve. Beljebb sétáltam a sötét folyosón. A sarkon túlról beszédfoszlányok szűrődtek ki. Arra lopakodtam, és kinéztem a fal mögül. Caranloth is túlélte a harcot. És Eromoth is. Bár ne tette volna.

 Ezt a hatalomtól elvakult generációt már kezdtem meggyűlölni. Sok ez az én agyam számára. Túl sok. Ennyi árulást… és mindenkiben, akiben eddig bíztam, elárult vagy meghalt. Kivéve Caranlothot, de lehet, hogy őrá is ez a sors vár. Sötét időket élünk. És most Eramot is megbénította a hatalomvágy, az egyeduralkodás vágya. A beszélgetést hallgattam.

-Nos, drága Caranloth, ennyi volt neked a halandó világban való élet. Most visszakerülsz a pokolba. Aztán felkutatom azt a balga Aranit is. Jól kiterveltem ám én ezt az egészet. Biztosra mentem. A Dummerek legyilkolták a riválisaimat. Aztán én legyilkoltam a Dummereket, és most tessék: itt vagyunk hárman ebben az ódon kúriában, ami már csak az enyém. De ennyi elég volt. Már így is túl sokat beszéltem. Még az a drága Arani ide…

 Eddig vártam. Eromoth a legmocskosabb áruló eddig. Legyilkoltatja a saját szövetségeseit, aztán barátai ellen fordul… aljas, mocskos, alávaló ember. Nem méltó a Keeperi címre. Bár otthagytam volna a Dungeon kövezetén rohadni. Akkor mindez nem történt volna meg. És most tessék. Ott áll a térdelő, véres testű Caranloth mellett, s kétkezes Keeperi kardja épp lecsapni készül. A hajából csorgott a verejték, páncélját Dummerek vére mocskolta be. Egy villámcsapást készítettem elő. Kiléptem a sarok mögül. A kékes sugarak nyomban kicsaptak kezemből, és a felkészületlen Keeper kínok kínjai közt bukott a földre. De folytattam a varázslatot. Ennyit túlélhet egy Keeper. Eromoth testéből ömlött a vörös nedű. Egy perc jajveszékelés, ordítás után kilehelte a lelkét. Éreztem mint áramlik ki a Mana testéből, s hagyja el a lélek a testet; az én fél életem. Most visszaszáll belém, és újra teljesnek érezhetem magam. Erősnek éreztem magam.

 Győztünk. Mindenki más meghalt vagy elmenekült, csak én és Caranloth voltunk a sötét folyosón. A lány a véres földön térdelt, bőre sápadt volt, s minden ízében reszketett. Szakadt ruhái alól az ablakon beszűrődő holdfényben fehérnek látszottak vállai, combjai, háta. Lassan felemelte a fejét.

-Köszönöm, amit értem tettél, Arani. Eromoth áruló volt, és azért akart elpusztítani egy Dungeont és legjobb barátait, hogy egyedül uralkodhasson ebben az átkozott világban. De már meghalt. Köszönöm, Arani. Vége. Győzött a Keeperek Tanácsa.

-Igen. Győztünk – azzal a lány, aki azóta felkászálódott a hullák közül, karjaimba borult. Szemeiből patakzottak a könnyek. Édes pillanatok voltak ezek, egész életemben emlékeztem rájuk. Először adattak meg nekem világi örömök hosszú és viszontagságos életemben.

15. fejezet

Keeperek Birodalma

 Az ezt követő napokon a vár hősportáljának átalakításával foglalkoztunk, hogy szeretett alvilági lényeinket idejuttathassuk. Először Impek érkeztek: az ügyes munkások eltakarították a harc nyomait. Úgy véltük, ez a vár megfelel, hogy birodalmunknak, a Keeperek Birodalmának központja legyen. Lassanként érkeztek más lények is: Goblinok, Bile Démonok, Pinky Démonok, és még sok más pokoli harcos. Én és Caranloth szerelmi boldogságunkat élveztük, s a csodás, múló érzés mámora egész testünket hatalmába kerítette.

 Mi voltunk a Keeperek utolsó sarjai, kik a föld alá szorulva élték hosszú életüket. Mi voltunk a Keeperek dicső földalatti világának harcosai. Életünket, mint annyi más Keeper is, Dungeonunknak szenteltük. Ám a Keeperek között is akad olyan, aki nem elégszik meg gazdagságával, hanem egyre többet és többet akar. Őrájuk az a sors vár, mint Eramra, Nemesisre és Eromothra. De mégis a Keeperek dicsőségét ők is megőrzik: gyermekeket nemeznek, és majd egy szép napon, mikor a hősöknek elegük lett a sok Keeperből, a börtönben elmesélik gyermekeiknek azt, hogy milyen is volt azelőtt. De ezek az árulók már nem is Keeperek, hanem csupán egy letűnt világ sarjai.

 Én és Caranloth boldog, teljes életet éltünk, ifjabb Keepereket neveltünk fel; de ők már nem Keeperek. Míg mi a sötét, földalatti világban láttuk meg a „napvilágot”, ők már ebbe a fényes, halandó világba születtek. Ők is megtanulták mindazt, amit nekem apám vagy tanítómesterem, esetleg Methos tanított, de nekik már nem volt akkora szükségük ezekre a tanításokra, mint régen minekünk. Nem a Keeperek nemzetének tagjai ők, hanem csak árnyai az ősi világ urainak. Egyikük sem látott Sötét templomot, Szívet, vagy egy Dungeon-folyosót; ők csak a halandó világot látták. Ők voltak a Keeperek utolsó sarjai. Az ő gyermekeik már nem lehetnek, és nem is lesznek azok. A Dungeon Keeperek kora lezárult. De egyvalamiben mindig egyetértettünk: gonosznak lenni jó.