7. fejezet

Az utolsó Keeper

 Sötét kis barlang. Hideg levegő, egy kis forrásból víz csörgedezik egy szűk, sekély vizű patakocskába. Kinyitom a szemem. Minden homályos. Tűz sercegését hallom. Hol vagyok? Talán a Pokolban? Nem tudom. Szét kell néznem. Felkelni nem tudok, testem erőtlen és ernyedt. Elfordítom a fejem. Néhány méterrel arrébb valami fényességet látok. Talán tűz. Látásom kezd kitisztulni. Igen, egy kis láng az. Két sziluett rajzolódik ki a tűz mellett: egy nagyobb és egy kisebb. Már egész jól látok. Kik lehetnek? Már látom: az egyik Horny. És a másik valami egy kis sovány lény. Magas, de esetlen, görnyedt. Megvan. Egy Goblin.

 Akkor hát… nem haltam meg? De az nem lehetséges, hiszen minden elsötétült, a csatatéren tizenkét sebből véreztem, s talán mintha lángra is lobbant volna a ruhám. De nem haltam meg. Mi féle csoda ez, még nem tudom. Meg kéne tudakolnom, hogy hol vagyok. És… hogy mi lett a csata vége. Bár ezt nem nehéz kitalálni. Minden erőmet összeszedtem, s felültem. A falhoz támasztottam a hátamat. A Goblin észrevette, hogy felkeltem, s odaballagott hozzám.

-Jobban van már, uram? Örülök, hogy élve láthatom, uram!

-Jobban vagyok, de testem még ernyedt és erőtlen. Ki vagy te, Goblin?

-Én Paros vagyok, uram. A Goblinok közül én vagyok az egyetlen túlélő. Uram.

-Ne nevezz még egyszer uramnak!

-Rendben van, uram.

-Hol vagyok?

-Egy kis barlangban, jó messze a Dungeon romjaitól, uram.

 Reménytelen eset ez az alázatos Goblin.

-És…és a többi lény, meg a Keeperek. Velük mi lett?

-Nos uram…a Keeperek magán kívül mind meghaltak. Vagy legalábbis nem találtunk még élőt. A lények közül csak én, egy Troll és egy Misstress éltük túl az ütközetet. Azaz mi tudtunk elmenekülni a lángok elől. A hősök lemészároltak majdnem mindenkit, aki meg túlélte volna, azzal a tűz végzett. A hősök aztán lerombolták a Dungeont. Uram.

-És…és…és a kulcs…a kulccsal mi történt?

-A kulcs utolsó darabja itt van, uram. Mivel a Reaper nem ezen a síkon volt, a hősök képtelenek voltak hozzájutni. A Reaper itt van, uram. Ő találta meg önt a hullák között, uram.

-És hogy került ide a Reaper, a mi síkunkra?

-Nos, uram, ez volt a Keeperek utolsó tettje. Megidézték a Reapert, jó távol a harc forgatagától, hogy túlélhesse a bukást is. Máskülönben ő is meghalt volna, a Keeperek nemzetével együtt. Uram, úgy érzem, megsült a csirke. Egy pillanat, és idehozom…

-Hagyd! Majd odamegyek.

 Összeszedtem minden erőmet, s talpra álltam. Megimbolyogtam. Szédültem, fejemben kavarogtak az emlékek, s hányinger fogott el. A Goblin megfogta karomat, s segített átmenni egy szomszédos barlangba.

-Jöjjön uram! A csirke fenséges! Még egészen friss! Tegnap loptuk el.

-És..a csirkék. Azok hogy élhették túl a lényeket? Hisz védtelenebbek!

-Sehogy, uram. A csirkéket itt találtuk a barlangtól távolabb. Van ott még jó pár, csak már nem tudtuk elhozni őket, olyan félelmetes fenevadak vannak ott! – a Goblin megborzongott – ilyen lényeket én még nem láttam azelőtt soha, uram! Hatalmas állatok, és hátsó felük vasból van! Iszonyúak! Erősebbek, mint a Reaper!

 Érdekes, hogy még mindig rejt számomra érdekes lényeket a föld mélye. Majd ha erősebb leszek, megnézem magamnak őket.

 A Goblin egy másik, kicsivel nagyobb fülkébe vezetett. Itt egy nagy faasztal állt, mellette két pad. A padokat a túlélők foglalták el. Mindannyian felálltak az asztaltól, amint megláttak. Leültem Horny mellé, a Misstressel szembe. A csirke valóban jó volt, habár egy hordó bor emelhette volna a hangulatot. Az étkezés után visszaballagtam az előző terembe, s a fal mellett álomra hajtottam fejemet. És most nem az utolsó, hanem az első új álomra. Új Dungeon van születőben. Érzem, amint halmozódik bennem a Mana. Itt, a közelben kell lennie egy Mana-forrásnak. Vagy egy másik Szívnek…

8. fejezet

Új élet, új Dungeon

 A következő napokban, míg erőt gyűjtöttem, Parostól ás Hornytól sok mindent megtudtam. Életemet a Reapernek köszönhetem: mivel a Reaper minden „gazdáját”, azaz az összes Keepert ellátta energiával, ezért az egyikünkre jutó plusz energia elenyésző volt. Ám amikor sorra meghaltak a Keeperek, mindannyiuk energiája rám szállt, mivel én voltam az utolsó közülük. Mikor a Reaper felfedezte halódó testemet, érezte az aurámat, a Mana-sugarakat. Tudta, hogy élek. Ide hozott, s a Misstress ápolására bízott. Most pedig, két hét várakozás után elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembenézzek azokkal a félelmetes szörnyetegekkel.

 Én és a Reaper elindultunk, hogy felkeressük azt a helyet, ahol az ismeretlen lények tanyáznak. Javarészt vizes, szűk folyosókon , vágatokon közlekedtünk, száraz talajt alig érezhettünk lábunk alatt. De aztán egy egyre szélesedő száraz rész következett Még egy perc, és kiértünk egy nagy kiterjedésű száraz síkságra.

 A földet alvadt vér borítja be, s szerte szét csontok és nyers, véres húsdarabkák. A hullák bomlásnak indultak, köztük korhadt fadarabok, fegyverek, kövek. Ritkán egy-egy pajzs vagy átszakított páncél. És egyre közelebb érezni a Mana-forrást. Itt-ott csirkék bóklásznak a porban. Sovány, nyomorult csirkék. Beljebb sétáltunk az egykori harcmezőn. A látóhatáron mozgást lehetett észrevenni. Ahogy közeledtünk a mozgolódás felé, már láthattuk, milyen lények is azok. Ormótan, nagy, kutyaszerű szörnyszülöttek voltak, s épp jóízűen lakmároztak a tetemekből. Hátsó felük tényleg vasból van, jól megépített mechanikus szerkezetek csupán. Első felük viszont kifogástalanul életszerű. Ameddig a szem ellát, tömérdek ilyen lény „legel” a harcmezőn.

 A legközelebbi lény észrevett minket. Fejét felemelte, így jól láthattuk vértől csöpögő pofáját, benne a kis, hegyes acélfogakkal. A lény közelebb lépdelt. Aztán egy hirtelen ugrással rávetette magát Hornyra. Még lendületből letépte a félelmetes démon egyik kezét. A Reaper sem volt rest, egy gondolattal cafatokra robbantotta a lény testét. A rémség cafatjai mint kőzápor hulltak alá a barlang tetejéről lepattanva. A többi lény felfigyelt, de társuk esetén okulva inkább békésen folytatták lakomájukat.

 Beljebb mentünk a puszta közepe felé. Csontok törtek lábaink alatt, s koponyák repedtek szét. A vértől nedves föld besüppedt a Reaper súlya alatt. A félelmetesnek vélt szörnyetegek sunyin odébb húzódtak utunkból. Már a kavargó porban is kivehető volt a szemközti fal. És amint kitisztult előttünk a levegő, megláttam, amit látni akartam: egy téglafalat. A fal fekete volt a rátapadt mocsoktól és hamutól, így nem vehettük ki, milyen anyagból is van voltaképp. Ez a fal pedig csak egyet jelenthet: itt egy másik Dungeon fekszik, vagy legalábbis feküdt. De teljesen nem halhatott meg ez a kolónia: a Szív még mindig Manát sugároz. Egy gondolattal elporlasztottam a téglákat magam előtt, így beléphettem a mögötte megbújó, szűk, poros folyosóra.

 Igen, ez egy Dungeon volt. Nem tévedtem. Falai, bár romosak és égettek, jól kivehetően téglából készültek. Padlója, bár véráztatott, s törmelék, csontok és halottak borítják, mégis egyértelműen ima kőlapokból van. Mindezt hamu, kőtörmelék, por és vér takarta el az avatatlan látogató szemei elől. De én már ismertem ezt a látványt: a Keeperek Háborújában a mi kolóniánk is hasonló állapotban hagyta maga mögött az ellenséges kolónia Dungeonjait. Ez a Dungeon már csak egy rom, egy emlék: ám nem halt meg teljesen ez a rom, még mindig energiát árasztanak magukból a falak, a kőlapok, a mennyezet, minden.

 Ahogy egyre beljebb haladtunk, feltárult előttünk ennek a hajdan bizonyára virágzó Dungeon titkai. Két oldalt beszakadt ajtók, mögöttük romos termeket látni. Lakószobák, csirkefarmok, börtönök és kínzókamrák, könyvtárak, temetők és műhelyek dőltek itt romba és pusztultak el az idők során. Amint a kanyargós folyosónak vége szakadt, egy oszlopcsarnokba értünk. A valaha gyönyörű oszlopokat, a mozaikköveket és sötét freskókat vér és pernye mocskolta be. A földön több száz halott fekszik egymáson, kifacsart pózokban. Impek, Goblinok, Trollok, Sötét Elfek, Misstressek hullái engedtek itt az idő nyomásának, s kezdtek lassan, de biztosan semmivé foszlani. Valaha ezek a lények jelenthették egy Dungeon fennmaradását. Ezek a lények elestek néhány elbizakodott, nagyravágyó pénzsóvár alak miatt. Ilyen lények enyémek is. Mindet ismertem, mindet kedveltem. De meghaltak. Egy mocskos áruló miatt. Lett volna esély; de a sors nem ezt rendelte számunkra. Majdnem mindenki elpusztult. A Dungeonok dicsőségét porba tiporták, s lassacskán feledés homálya borul majd rájuk. S én lennék az, aki valószínűleg a Keeperek utolsó generációját képzi. Itt a lehetőség, a remény, hogy visszaállítsam a dicsőséget, hogy megszerezzem a Kulcsokat, és kijussak abba a világba, amire az alvilág minden lénye, az összes Keeper vágyott… mindez idő kérdése.

 Átbotorkáltunk a hullahegyeken, és elértük azt a termet, ami számomra talán az utolsó reménysugár ebben az életemben: a Szívet. A terem olyan volt, mint bármely másik: romos és véres. A falak mellett hullák, hullák, és hullák. De minket ez most legkevésbé sem foglalkoztatott. Inkább az az egy tetem volt érdekes számunkra , ami közvetlen lábaim előtt feküdt.

 Méltóságteljes, izmos férfi. Arca mocskos, haja hosszú, barna. A láncing amit viselt, rozsdás volt a vértől. Sisakja mellette hevert, a halott kezében pedig még mindig ott a kard. Hosszú, Keeperi kard. Hátán zöld köpeny. Biztos, hogy egy Keeper fekszik itt előttem. Szintén a kor áldozata.

 Alaposabban szemügyre vettem a termet. A kráterben, ami valaha a szív lehetett, a massza halványan parázslott. Egyenletes mozgás helyett már szint vonaglott, öklendezte ki magából a fertőzött Manát. Halványan, de még élt a szív. Ennyi Manából még egy Impet sem lehet teremteni. Pedig az most jól jönne. De majd később. A szívnek több erő kell, hogy tovább élhessen. Nekem pedig most egy erőforrásom volt csupán: a Reaper.

„Mit most teszek, később ne változtasd meg, Reaper. Fohászkodom hozzád, hogy segíts meg. Én gyenge vagyok, te erős. Te megteheted, amit én nem. Add erőd felét eme szívnek, hogy újra a Sötétséget és a Te dicsőségedet szolgálja!”

 Imám a Reaperhez meghallgatásra talált. Horny körül lángok kavarogtak, majd kékes színűvé változtak. A terem kivilágosodott. A Reaper kezéből kék fénysugár lövellt ki, bele a masszába. A fénytünemény megszűnt, én pedig gyengének éreztem magam. Hiszen én abból az erőből élek, aminek a felét most a szív kapta meg. A szív lángra lobbant, s egyenetlen mozgása kezdett megnyugodni. Fülemet megütötte a szívdobogás jellegzetes hangja, melyet már oly rég hallottam.

 Lehajoltam, s belemártottam kezem a masszába. A fényes, forró anyagot lassan egy testté gyúrtam. Elmondtam az Imp-készítő igét, és a kicsi test megelevenedett. Egy Imp született, egy új Dungeon Impje, ki egy új, mindent elsöprő dicsőséges birodalom felépítője lesz majd. Ma egy új Dungeon született.

9. fejezet

A Keeperek Tanácsa

 A Reapert elküldtem a többi túlélőért, én pedig leültem a véres földre a halott Keeper mellé. Éreztem, hogy Mana áramlik a testembe. Sok Mana. Erőm teljében voltam már, korábbi fáradtságom elillant. S ekkor elkezdtem egy varázslatot, amelyet eddig szerencsére nem kellett használnom. Az ige az életembe is kerülhet. Még Methos tanított rá, mikor alig húsz éves voltam.

 Tenyeremről levettem a kesztyűt, s fehér, sápadt színű bőröm a Keeper véres homlokához ért. Az ige hosszú volt, órák teltek el, míg végigmondtam. Torkom kiszáradt, testem elgémberedett a térdelésben.

 A feltámasztó ige: kérés egy holt lélekhez, hogy vonuljon vissza a testbe, így élessze újjá azt. A varázslatban föl kell sorolni a test összes részét, az ereket, a csontokat, a beleket, mindent, a legapróbb hajszálértől a veséig bezárólag. Minden kimondott rész után a varázsló hasonló nevű testrészének ereje felére csökken, azaz gyengébb egyedek esetében ez halálos ige is lehet. Most én ezt a varázslatot mondtam végig a másik Keepernek.

 Végül levettem kezem a hideg testről. A földre feküdtem, a véres kövekre. Izzadtam, habár egy Keepernél ez nem volna lehetséges más körülmények között. Fél életemet átadtam másnak. Lehet, hogy kihagytam valamit, így elölről kéne kezdenem, ami a biztos halál. A Szív romos plafonja elmosódott előttem, s látásom elhomályosult.

 Mikor megint láttam, s magamhoz tértem ájultságomból, még mindig a mocskos földön hevertem, mellettem a másik Keeperrel. Szuszogást hallottam. Fejemet nagy nehezen balra fordítottam, így láttam, amint a másik Keeper, habár eléggé szaggatottan, de lélegzett. Horkolt. Alszik épp.

 Hát akkor sikerült. Már nem én vagyok az utolsó túlélő ebből a szerencsétlen generációból, nem én vagyok egy dicsőséges nemzet utolsó emléke. Már ketten vagyunk.

 Felkeltem, s eltámolyogtam a falig. Itt egy kis erőt gyűjtöttem, majd kiegyenesedtem. Ideje hát jobban szétnézni új birodalmamban. A Dungeon nem volt túl nagy, épp kellemes méretű. Volt benne minden, ami szükséges lehet egy Keeper és kolóniája számára. Volt két lakóterem, egy csirkefarm, egy könyvtár, és még néhány kényelmi funkciójú terem: gyakorlóterem, aréna, templom, börtön és kínzókamra. Emellett voltak számomra ismeretlen célú termek is: volt, hol hatalmas vasketrecek voltak felhalmozva, s egy műhely-szerűségre is bukkantam, ahol mindenféle vaskacatok, fogaskerekek hevertek. Ilyen termeink nekünk nem voltak, de valamire csak jók.

 Egy tekintetet éreztem magamon. Valaki közelített. Kezemet már a kardomra készítettem, s lendítettem is hátra. A vas szikrázva pattant le egy hasonló kardról. Egy másik Keeperi kard volt az. Az imént felélesztett Keeper volt az. Amint megfordultam, egy villámot vágott felém. Amint hozzámért, elnyeltem, s magamévá tettem erejét. Egy forró vas varázslatot engedtem el felé. Az ezüstös kard izzani kezdett, és a másik Keeper felhólyagosodott keze elengedte a kardot. Térdrerogyott fájdalmában, s ő is, kardja is a földön feküdtek. A véres, mocskos földön. Kardomat visszatettem tokjába, s alkalmi ellenfelem elé léptem.

-Ki… ki vagy te? – kérdezte hörögve, s felemelte véres fejét.

-Arani vagyok, az Északi Tartományok alól.

-Az… az nem lehet! Ott mindenki meghalt!

-Mint itt.

-Igen itt is mindenki meghalt. Én is halott lennék. De valahogy csak túléltem azt az átkozott csatát. Aljas hősök százai vonultak be, és mindenkit lekaszaboltak. De engem nem! Én túléltem! Csak én!

-Nem, nem élted túl az ostromot.

-Vicces vagy – azzal pimaszul rám vigyorgott – Akkor most itt se lennék! Ott porladnék el a mocskos köveken!

-De nem porladtál el. Feltámadtál, s most belőlem élsz. Erőm fele a tiéd lett, másik fele a szívé. Már csak élőholt lennék, ha a Reaper nem táplálná a testemet.

-Szóval… Keeper vagy? Az nem lehet! A Keeperek mind meghaltak! Vagyis…

-Vagyis én nem. És most már te is élsz. Ki vagy?

-Én Eromoth vagyok. Dungeonom, gondolom, már láttad.

-Rendben, Eromoth. Most pedig egy kérdés: van-e itt valahol egy portál?

-Miért kéne ezt megmondanom? Miért bízzak egy idegenben? Lehet, hogy hazudsz, és csak egy álruhás hős vagy!

-Mert különben megöllek.

-Ó, igen. Van itt egy portál is. Vagy legalábbis volt. Oda is vezetlek.

 Azzal Eromoth, új társam, talán barátom is, elindult. Átvezetett néhány titkos ajtón, s már meg is érkeztünk. A portál romos volt. A kapcsolatot megteremtő kristályok mocskosak és karcosak, láthatóan megrongálták őket, s megpróbálták a kráterba borítani őket. Szerencsére nem sikerült. Bár a nyílás tele volt földdel és kövekkel, nagy nehezen kikapartuk. Így már semmi sem állhatott utunkba, hogy a Sötét Birodalmat feltámasszuk és dicsőségbe vezessük.

 A későbbiekben Eromoth kezdte megérteni, miként is él most. Kezdő Keeper volt, fiatal is, ám nagy hatalmú. Egészen jó barátokká váltunk, s megkezdtük közös lakóhelyünk és egy új világ kiépítését és a régi felújítását. Impeket teremtettünk, s az Alvilág Isteneitől Trollokat kértünk. Alig néhány nap alatt egy működőképes, tiszta Dungeon állt rendelkezésünkre. A hullákat a temetőbe vittük, így még a portál megnyitása előtt tetemes Vámpír és Élőhalott seregünk volt.

 Eromothtól megtudtam, mire is használhatóak azok a különleges termek: a ketrecekben a kutyaszerű lényeket – Pinky Démonokat – lehet tenyészteni és idomítani, a műhelyek pedig gólemek készítésére szolgáltak. A gólemek olyan „lények”, melyek csak félig vagy semennyire nem élnek, nem szervesek. Testük bonyolult mechanikus gépezet, szívüket és lelküket az Életkristály hivatott biztosítani.

 Mint kiderült, én csak a Dungeon egy kis részét láthattam felfedező utam során; falnak álcázott titkos ajtók egész hada rejtette el a Keeper féltett szobáit a hősök elől, így azok érintetlenek maradtak. Oda épült az én szobám is. Amint a Dungeon felújításai befejeződtek, megnyitottuk a kitisztított és helyrehozott portált. Az alvilág máris néhány Goblinnal örvendeztetett meg minket, s ezzel a lények „bevándorlása” megkezdődhetett.

 Egyik sétámon Eromothtal megfogalmazódott bennem egy egyszerű, ám ennél sokkal fontosabb kérdés: volt-e több Dungeon errefelé? Voltak-e más Keeperek? Volt-e Keeperek Tanácsa, mint nálunk?

 Fel is tettem a kérdést barátomnak, aki erre megállt.

-Igen, voltak mások is. Régen. De ők nem Keeperek már. Hatan voltunk, de egyszer egy hős csapat erre járt. Egy Keeper is velük volt, bizonyos Warthory. Aljas hazugságokkal maga mellé állította három legjobb barátomat, de a másik két Keeper még időben elmenekült. A hatalmas hős sereg keresésükre indult, s itt megtaláltak minket – Eromoth hangja már remegett a sok emlék felidézésétől – Benyomultak a Dungeonba, és lekaszaboltak mindenkit. Én a Szívnél tartottam magam, társaim nem tudom hol lehettek. Szörnyű volt végignézni a pusztulást. Aztán Warthory jelent meg, és számszeríjjal keresztüllőtt. Onnantól kezdve nem tudom, mi történt, de az eredményét te is tapasztalhattad.

 Milyen érdekes kis történet… kísértetiesen emlékeztet az enyémre. Itt is jött egy hős sereg, a barátok elárulnak, és végül a hős sereg győz, a Keeper pedig egy másik Keeper által hal meg. Ráadásul itt is számszeríjjal.

-És a másik két Keeper… ők nem élhették túl a csatát? – tettem fel a kérdést, de válaszra nem várva Tűzméheimhez és Szalamandráimhoz siettem a kaszinóba. Minden lénnyel a Keepereket vagy legalább a holttestüket kerestettem. Az egyiküket rögtön megtalálták, felakasztva a börtönben. A másik Keepert nem találtuk sehol. Feladtuk a keresést. De nekem még volt egy ötletem, hol lehet.

-Eromoth! Vezess a másik Keeper Dungeonjába!

 Eromoth lassan, szótlanul lépdelt a vízben. A Pinky Démonok félrehúzódtak előlünk. Hamarosan megérkeztünk a Dungeon bejáratához. Beszakadt faajtó, hullák, véres folyosó. Ez a látvány fogadott minket. Beléptünk, s a Szív felé mentünk. Eromoth megállt egy fal előtt, s kardjával megérintette azt. A fal félrecsusszant, s a Szívben találtuk magunkat. Teljesen érintetlen volt, a hősök és a rivális Keeperek nem ismerték ide az utat. Beléptünk a halványsárga fényben úszó terembe.

 Tekintet a hátamon. Érzem, mint mindig. Gyilkos tekintet, nem közelít. Még épp időben ugrottam félre a dobótőr elől. A penge átszelte Eromoth lábát. Kardot rántok. Újabb tőr repül felém. Felsebzi a vállamat. Vér spriccol a földre. Egy villámot vágok abba a sarokba, ahol a támadót látni véltem. Ordítás, vér loccsan a földre, s az árnyékból egy karcsú női test borul le a földre. Köpenye véres, s jól látni a sebet fehér kezén.

-Caranloth! – kiáltott Eromoth, s a lány mellé térdelt. A lány könnyező szemmel felpillantott.

-Eromoth… hát te élsz?

-Igen, élek, és te is élsz. Most elviszünk a mi Dungeonunkba, annak már nincs semmi baja, de ez itt mindjárt összeomlik.

-Hogyhogy a mi Dungeonunkba? Nem a te Dungeonodba?

-Nem… de ezt majd később.

A lány nem tudott válaszolni, így megfogtuk és átvonszoltuk a mi termünkbe. Napokon át láttam, ahogy Eromoth ott ül a lány ágya mellett, s éjt nappallá téve fogja a kezét, és beszél hozzá.

 Meg kell hagyni, szép lány volt: alakja, arca, haja… minden olyan tökéletes. Szép volt. Tetszett. De egy Keeper nem érzékenyülhet el, mert az a Dungeon vesztét okozza. A Keeper a Dungeonjáért él, nincs szüksége másra. Nincs joga szeretni.

 Úgy három–négy nap múlva Caranloth már képes volt felkelni az ágyból, s biztosra vehettük, túléli a sérülését, még így legyengülten is. Most, hogy már hárman voltunk, egy szövetséget alkottunk. Egy szoros szövetséget, szorosabbat, mint előző kolóniámban. Ez a szövetség lett a Keeperek Tanácsa.

10. fejezet

A kulcsok

 Sötét falak, pentagramm a terem közepén. Három szék a fal mellett. Kinyílik a nagy, ódon faajtó, s három alak lép be: én, Eromoth és Caranloth. Eromoth és én fekete köpenyben és csuklyában, Caranloth vöröses színű vászonruhában. A Keeperek Tanácsa összeült. Elfoglaltuk helyeinket. Egyből szólásra emelkedtem.

-Most, hogy Dungeonunk már dicső sötétségben pompázik, ideje, hogy megosszam veletek féltve őrzött titkomat – hatásszünet, a hangulat feszült – mint tudjuk, a hősök kezdetektől fogva azon munkálkodnak, hogy bennünket a föld mélyére szorítsanak. Az átjárót a két világ között egy mágikus kulccsal próbálták meg lezárni, de hű szolgám, a Horned Reaper ezt megakadályozta: az alkotót megölte, a kulcs egy darabját pedig elhozta nekünk. A másik két darab a hősöknél van; hogy mi kijuthassunk valaha is innen, meg kell szereznünk a többi részt is.

 A másik két Keeper némán bólintott. Én ismertettem még velük a többi információt is, majd a gyűlést lezártam. A két ittas Sötét Angyal bevágta mögöttünk az ajtót, majd dalolva a fal mellé dőltek.

 Ezután minden időnket és pénzünket a háború előkészítésére fordítottuk. Ez a csata fontos volt számunkra, és az alvilág lényeinek számára is. Ha ezt a háborút megnyernénk, a Káosz és a Sötétség eluralkodhatna ezen a mocskos és fertőzött világon. Itt a háborús előkészületek is másként zajlottak, mint régi közösségemben. A lények toborzása csak másodlagos feladat volt, fontosabb a Pinky Démonok szelídítése és a gólemgyártás. Sajna a portál kristályai még nem voltak tökéletesek, így gyakran kaptunk lényeket – darabokban -, s a nyers húscafatkák érkezése sem volt meglepő. Ezeket a „selejteket” később felhasználhattuk félgólemek gyártásához.

 Napok alatt pokoli seregünk lett, s akár egy nyílt harcot is megnyerhettünk volna. De ennyit nem ér egy dicsőséges győzelem, túl nagy a kockázat. Így úgy véltük, valamiféle cselt is bevethetnénk. Ehhez viszont ismernünk kéne a kulcsok védelmének rendszerét. Ebből egyenesen következik, hogy kémeket kell kiküldeni. Mint általában, ezt a tisztet megint Sötét Elfek töltötték be. Sötét és kemény meló, de jól kifizetődő.

 A kémek kiküldése után egy héttel vissza is tértek egy csodás hírrel: az egyik kulcsot három nap múlva átszállítják a másikhoz. Ez körülbelül egy öt napos út a hősök számára. Természetesen elég erős védelmet kap a kis drága, így a nyílt harc elkerülendő. Tehát csapdát állítunk a karavánnak. Még a kémek érkezésének napján elindultunk. A műhelyből az előre elkészített csapdákat és barikádokat túlbuzgó Impjeinkre bíztuk, akik kis kocsikon hozták őket magukkal.

 A kiszemelt hely minden szempontból előnyös volt számunkra: összeszűkülő alagút, egy méter magas vízben. A szoros túloldalán száraz terület, ideális a közelharci egységek és a csapdák számára.

 Egy napi erőltetett tempójú menetelés, és már ott is voltunk. Mindenek előtt a barikádokat állítottuk föl. Ezekkel a faszerkezetekkel tartjuk távol az ellenséget íjászainktól és ágyúinktól. Aztán a víz szintjét lejjebb csapoltuk, így a kőgolyónak szabad útja lesz. A kőgolyó személyes kedvenc csapdám. Ez a hatalmas sziklagömb egy ékkel van kitámasztva. Ha az ellenfél a szorosba ér, egy életét feláldozni hajlandó Imp kirántja az éket, s a golyó szépen letarolja az egész sereget. Aki túlélné, azzal majd végeznek az ágyúk. Hogy a csapdák sikerét biztosítsuk, fagyasztócsapdákat raktunk a víz alá. Ezek az ügyes kis szerkezetek megfagyasztják a vizet, így az áldozatok menekülni nem képesek, így akár az Impek is szétnyeshetik a hősök „félelmetes” seregét. Ellenfeleinknek egy ilyen kedves kis meglepetéssel szolgáltunk most. Ha még ez sem lenne hatásos, ott van egy hatalmas sereg mögöttünk.

 Teletek-múltak a napok, lényeink egyre türelmetlenebbül és idegesebben várták a vérfürdőt. Az ötödik napon a felderítőink észrevették a hősöket. A sereg elég kemény dió volt: húsz Lovag, ötven Királyi Őr, négy Óriás, sok Elf íjász, és még annál is több Tündér. A világ legerősebb lényei felsorakoztak ellenünk. Velük szemben áll egy sereg Goblin, Bile és Pinky Démon, Imp, és három elszánt hadvezér, három Keeper. Seregünk jórészét gólemek töltötték ki, így ők voltak most a „titkos fegyvereink”.

 A hősök mit sem sejtve sétáltak bele a kelepcébe. Kisétálni már nem fognak ilyen könnyen. A húsz lovag és a Királyi Őrök első fele beért a szorosba. Ék ki, kőgolyó tarol: csak néhány lovag kászálódott fel az előőrsből. A meglepett hősök a pillanatnyi pánik után felfogták a helyzetet, s karddal a kézben védekező állásba helyezkedtek. Úgy tűnik, szerencsétlenek önbizalma már eléggé megcsappant, de intelligenciájuk még mindig igen csekély maradt. Kirohant egy Imp, s a négy böszme óriás már rohan is utána. Balgák. Odaküldtem tíz gólemet, s a batár állatok kilétére már csak a húscafatok mennyiségéről lehetett következtetni. Újabb, szerves barikáddal bővült védelmünk. Sajna a mi harcosaink is csak képzettek, de nem okosak voltak, így értelmiségi Goblinjainkat elsöpörte az Elf íjászok első sortüze. Erre mi, Keeperek válaszoltunk egy Meteoreső varázslattal, így szegény botfülűek már szép narancsszínű lánggal égtek, s forró testük csobbanva zuhant a vízbe. A sűrű gőzből előtörtek a megmaradt hősök és Tündérek. Kicsit sokan voltak, de mi még többen. Maradék gólemjeinket szétverték a mágikus lánykák – akik egyébként egész jól néztek ki -, de Bile és Pinky Démonjainknak még ők sem tudtak ellenállni.

 A víz vérré vált, az éltető nedű tócsákban állt a szikkadt földön. ,Mindenhol vas- és húsdarabok, tetemek és csontok. Nyertünk. Előnyös helyzetből kezdtünk, úgy is fejeztük be a harcot. Seregünkből még sokan éltek, habár egyes testrészeik el-elmaradoztak. Felemelő érzés volt hősökön taposni: én úgy fogtam föl, mint egy édes bosszút. Talán az is volt. De hol a kulcs? A hősöknél nincs, azt megéreztem volna. Nincs itt a csatatéren. Valaki még volt a seregben. Kellett lennie. Tűzméheink már szétrepültek, hogy megtalálják az esetleges menekülőt. Sejtelmünk helyes volt. Egyik fénylő bogárkám már hozta is egy törpe tetemét. S a kicsi test nyakában ott lóg egy ezüstláncon a kicsi, de annál értékesebb és fontosabb kulcs. A Reaper előrelépett, s gyengéden letépte a láncot – a törpe felsőtestével együtt -, és a másik darab mellé illesztette azt. A két rész kéken izzani kezdett, s lassan összeforrt. Már csak egy kulcs, és kitörhetünk. Egy kulcs, egy csata, a végén egy varázslat. A győzelmet már éreztük. A hősök előttünk már elbuktak.

11. fejezet

Véletlen

 Dicsőséges sötét hadaink büszkén vonultak az utolsó erőd felé. Ha ez az erőd elesik, a többinek is vége. Mint az alvilágban, úgy a halandó világban is. Az erőd pedig elesett. Mielőtt mi megtámadhattuk volna, már romokban hevert. Amint közeledtünk a falakhoz, már láttuk, valami nincs rendben. A falak mocskosak és romosak, az erőd körüli láp pedig vérben ázik. Tetemek lebegnek a víz színén – vagy legalábbis a víz alattiak tartják őket. És… köztük Goblinok, Bile Démonok és Sötét Elfek. Sötét lények testei is ott fekszenek a vízi temetőben. Még egy Keeper. Megelőzött minket, s most övé az egyik kulcs. Márpedig valószínűleg önszántából nem fogja nekünk adni. Előnyben van: hazai pályán küzdhet, s ha betörnénk Dungeonjába, sejthetően csapdák százai várnának minket jó Keeper szokás szerint. Először is meg kellett találnunk ellenségünket. Nem volt nehéz: a Keeperek ugyanis bevezettek egy módszert territóriumuk megjelölésére. Minden Keepernek van egy színe: enyém a piros volt. A Keeper az elfoglalt területeken olyan színű kőlapokat fektettet le, amilyen az ő színe. Így már messziről megállapítható, hogy kié is a Dungeon. Mi is észrevettünk egy szép, kék foltot a vér alatt. Ismeretlen Keeper, ezt a színt nem ismertük. De hamarosan megmutatta magát.

 Amint a Dungeon felé közelítettünk, az egyik fal félrecsúszódott, és előlépett az ismeretlen Keeper. Valahogy biztosítva lehetett, megtámadni nem lett volna helyénvaló.

-Nemesis vagyok, ennek a földnek és Dungeonnak az ura. A hősöket én vertem szét, mint láthatjátok, és amit kerestek az nálam van.

 Azzal felemelte a kezét, és tenyerében ott fénylett a kicsi, ezüstös kulcs. Az egyik Sötét Elf felé nyúlt, de máris villám sújtotta halálra.

-Meggondolatlan, forrófejű volt. De ti ne legyetek azok. Számítottam az érkezésetekre. És egy üzletet is felkínálok nektek.

-Halljuk – mondta Caranloth.

-Mint azt már minden Keeper tudja, a kulcs két darabja nálatok van. Egy pedig nálam. Ahhoz, hogy valamelyikőnk kijusson, meg kell küzdenie a másik féllel. Ez pedig kockázat. De én felajánlom ezt a kulcsot nektek, ha én és lényeim is veletek tarthatok, s a felszínre juthatunk veletek együtt, persze.

 Én, Eromoth és Caranloth összenéztünk. Két társam bólintással fejezték ki beleegyezésüket. Túl egyszerű lenne ez így. Biztos van valami csavar, vagy csapda… elhessegettem a gondolatot. Talán ennyi bajtársiasság van most a Keeperek között, ezekben a válságos időkben.

-Rendben, Nemesis. Legyen, ahogy akarod – mondtam, s közelebb léptem hozzá.

-Helyesen döntöttél. Hát itt a kulcs De ne próbálj cselhez folyamodni: körbe vagytok véve, a biztonság kedvéért – mosolygott rám Nemesis, vagyis csak próbált arcára erőltetni egy torz vigyort. Átnyújtotta a kulcsot. Megidéztem a Reapert. A tűz a vízzel egyesülve gőzzé vált, s a felhőből előlépett Horny. Kezében a kulcs. Átvette a hiányzó darabot, és a másik kettő mellé illesztette. Az ezüst heves lánggal égett, de a Reapert nem zavarta a forróság. A kulcsocska megnyúlt, és lassan összeforrt. Igen. Sikerült. Győztünk. A kapu megnyílt, már csak a hősportálba kell besétálnunk, és kijuthattunk. Ünnepélyes pillanata volt ez minden Keeper életének. Be fog kerülni a Keeperek Nagykönyvébe is. Olyan helyekre juthatunk el, amiről eddig még álmodni sem mertünk. De most a kulcs itt van a kezünkben . a lehetőséggel együtt.

 A horda Nemesisszel és lényeivel kiegészülve a hősportál felé vette az irányt. Becsörtettünk a véres és kihalt erődbe, áthaladtunk a tetemek és a kőtörmelék, a barikádok és ajtók romjainak maradványainak elegyén. Elértük a hősportált. Itt a lehetőség, hogy kijussunk. Itt az alkalom, hogy áttörjük ezt az átkozott földkérget, és megtisztítsuk a mocskos világot a hősöktől, és a halandókat megtérítsük az igaz útra. De meggondolatlanságunk és elvakultságunk, no meg az én előítéleteim utunkat állták., a dicsőséges sereget újra egy öntelt, „hősies” Keeper képes volt lemészárolni, s a többi Keepert eltörölni az alvilág színéről. Az ilyen ember már nem is Keeper, csupán emberi roncs. A mosoly... már tudom, honnan emlékszem rá: Eram is így vigyorgott szörnyű tette előtt.

 A hősportál egy nagy oszlopcsarnokban volt. Én elöl haladtam, Nemesis és lényei pedig a sor végén. Elég kevés lénye volt, akkor úgy gondoltuk, a hősökkel vívott nagy harcban estek el a többiek. Tévedtünk. Mi naivak voltuk, s a győzelem csiricsáré, kacér fénye elvakította elménket. Amint a terembe értem, nem tudtam megmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam. Szó szerint. Lenéztem, és megláttam az apró, de megbízható mocsárcsapdát. Már mozdulni sem tudtam, a fejem is mozdulatlanná dermedt. Ez a szerkezet érintésre lép működésbe: vastag iszapkarok fogják le az embert. Mögöttem a legtöbb lény hasonló sorsra jutott. Őket az oszlopok fedezékéből nyilazták le. Habár a csapda a testet megbénítja, az elmét nem: most már józanul átgondolhattam a helyzetet. Egy gondolattal megbénítottam Nemesist, aki hátulról irtotta remek seregünket. Így hátsó támadástól már ne kellett tartanunk. Kelepcébe kerültünk, kétségtelen. Talán végzetes kelepcébe. Az oszlopcsarnokból közelharcra szakosodott csontvázak bukkantak fel, s az idáig le nem nyilazott, harcképtelen lényeinkre vetették magukat. Meg fogok halni. Itt helyben. Ez már biztos. De a seregemet nem hagyom itt veszni. Ha nekem végem, Eromoth és Caranloth legalább éljenek békességben, ellenfelek nélkül. Magam köré egy pajzsot varázsoltam: amíg eszméletemnél, vagyok, meghalni nem halhatok meg. Egy gondolatommal, amibe minden Manámat belefektettem, Nemesist és a hátulról támadókat cafatokra robbantottam. Erőm elfogyott, eszméletemet vesztettem. A pajzs megszűnt, és akár meg is halhattam volna. De nem ez lett a sorsom. Úgy tűnik nekem ezt a szerencsétlen generációt túl kell élnem. Nem kifejezetten öröm ez számomra: akikben bíztam, azok elárultak. Már csak három igaz Keeper van. Valószínűleg. De lehet, hogy annyi se.